“Győzelem helyett nem veszíteni!” – az erő kérdése az aikidóban

A laikus arra a kérdésre, hogy ismerete szerint melyik harcművészet az aikidó, gyakran adja a választ: amelyikben a másik erejét/támadását elvezetjük. Mindamellett, hogy a válasz nem áll messze az igazságtól, pontosításra szorul.

Más harcművészek gyakran kritizálják a haladó aikidósok támadását és az abból történő technikázást. Kétségbe vonják, hogy volna olyan támadó a valóságban, aki fut a támadás közben, nem hogy csak a támadóig, hanem még utána is. Így persze könnyű mozgatni a támadót – vélik. Ez teljesen jogos észrevétel, és tisztán rámutat arra a tényre, hogy akár top aikidósok nincsenek tisztában bizonyos alapelvekkel. A támadások nem megállítása, a fölösleges lendületképzés a támadó részéről, az ebbe való ésszerűtlen, hosszan tartó tori bekapcsolódás mellőzi a fókuszáltságot mind mentális, mind fizikális szinten.

Ha a partner lendületének harcművészeti kihasználhatóságát nézzük, nem kell messzebb mennünk a júdónál: ott abszolút funkcionálisan (célratörően) húzzák-tolják egymást, annak érdekében, hogy az erre adott hibás reakciót (gyakorlatilag a kibillenést) azonnal megtorolják (dobással). A júdót vizsgálva nyilvánvaló, hogy a tolás-húzás nem történhet kibillentett állapotból, hiszen a kívánt helyzetnek pont az a lényege, hogy az ellenfél csak és kizárólag akkor lehet kibillentett és megdobható, ha a dobó ember nem az. Ez vitathatatlanul ésszerű alapelv, a júdó versenysport, működnie kell. Ennek a funkcionalitásnak mond teljesen ellent az aikidó „toló” jellegű támadása, ami nem más, mint kibillent állapotban való “felkínálás”.

Hogy tisztán lássunk, az erő kérdéskörét kell érintenünk. Az erő valójában elsődleges az aikidó alapelveinek helyes értelmezésében. (Nem véletlen, hogy a következő szemináriumunkon kiemelt szerephez jut az erő fogalma, az erő kezelése.)

Nem vitatható, hogy az aikidó – helyesen gyakorolva – tényleg a másik erejét kívánja felhasználni. De ez nem végrehajtható gyenge testi struktúrával. A saját erőt meg kell tudni tartani, mintegy olyan felületet képezve, amin a támadó támadása megakad, mintegy elvezethetővé válik. Kézenfekvő megoldás lehetne egy rohanó uke támadása, de a fent említett okok miatt teljesen hibás elképzelés. A mi értelmezésünkben ezt sokkal inkább úgy kell elképzelni, mint ahogy két gömb egymás felületén elcsúszik, pontosabban a gyengébb az erősebb (stabilabb) felületén legördül, „megvezetődik”, „megdobódik”. A stabil, rendíthetetlen befogadói állapot nem megspórolható, ha júdóról, ha aikidóról van szó.

A magyar nyelv nem kedveli a szenvedő szerkezetet, pedig az aikidó dobás mechanizmusa sokkal inkább elszenvedő („dobódás”), mint cselekvő jellegű. A japán nyelv, mindamellett, hogy használja a megdob cselekvő igét, nem ritkán vált át annak szenvedő párjára. Ez a nyelvi jelenség nagyon jól kifejezi, hogyan kell gondolkodni az aikidó földre döntéseit illetően. Az aikidó alapelve nem a győzés, hanem a nem vesztés – óriási különbség! Ennek megértését a fent leírtakban kell keresni.

” A saját erőt meg kell tudni tartani, mintegy olyan felületet képezve, amin a támadó támadása megakad, mintegy elvezethetővé válik.”